Ritkán veszek a kezembe, olyan könyvet, amit/amiről letettem. Nem hiszek abban, hogy el kell olvasni a könyvet, amibe bele kezdtünk. Két okból is: egyrészt a rossz ételt is visszaküldjük az étteremben, vagy akár a színházból is kimegyünk két felvonás között, ha az nem tetszik, akkor miért lenne a rossz könyv kivétel? Le kell tenni. Másrészt túl rövid az élet, és túl sok a jó könyv. Nem érdemes a jó könyvek elől elvenni az időt.
No és ezt a könyvet 8 év után valahogy mégis újra a kezembe kellett vennem. Először túl jacifantosnak éreztem a nyelvezetét, körülményeskedőnek a történetet. Aztán néhány hete egy könyvajánlóban írtak róla ( csupa szépet s jót) és éreztem, hogy ezt most el kell olvasnom. Mennyire jól tettem, már az első mondattól magával ragadott, és el sem engedett. A gondolataim között bujkált a cselekmény, miközben mosogattam, miközben futottam, miközben tettem, amit az ember tesz a mindennapjaiban. Az a fajta könyv, ami beléd költözik, nem nyugszol, amíg ki nem olvasod, de mégsem akarod kiolvasni, mert akkor végére érsz a varazslatnak!
minden benne van: pörgős cselekménysor, csupa-csupa szimpatikus, illetve érdekes szereplő, szépen megírt jelenetek. Nem véletlenül használom a jelenet szót, mert olyan, mintha egy filmet néznénk, gyorsan váltakozó helyzetek, a leírások is ehhez a retorikához alkalmazkodnak.
A cselekményről röviden: David Sempere, a félárva kisfiú, édesapja segítségével örökbe fogad egy könyvet az Elveszett Könyvek Temetőjéből. A könyv írójának élete nem hagyja a kisfiút nyugodni, így nyomozásba kezd. Szép lassan David élete összemosódik az íróéval. Segítő barátok hada veszi körül, akikkel igyekszik a rejtélyes bűnügyi szálakat felgöngyölíteni és az ellenséget legyőzni.
Összességében magával ragadó olvasmány, hollywoodi filmekre jellemző pergő cselekménysorral. Kicsit misztikus, romantikus, és nagyon szép nyelvezetű. Röviden: öröm olvasni.
Értékelés:10/9,5
egyéb:
